Elkezdett foglalkoztatni az introvertáltság. Nem csak azért, mert én annak tartom magam, hanem azért is, mert rengeteg introvertált vállalkozót, influencert, YouTubert és művészt ismertem meg, akikről sokan nem is sejtik, hogy mennyi bizonytalanság van bennük, vagy épp azt, hogy mennyire mások személyesen, mint a kamera előtt. 

Aztán kaptam egy üzenetet, hogy aki igazán introvertált az nem indít YouTube csatornát. Nos, azt hiszem, hogy sok félreértés van a fejekben azzal kapcsolatban, hogy mit jelent introvertáltnak lenni. 

Az ember szeretné jobban megérteni magát, a másikat. Nekem nagyon sokat segített, amikor megértettem, hogy milyen vagyok. Hogy az, amire eddig hátrányként néztem, az normális. Megismerni önmagunkat, megérteni a minket körülvevő világot és elhelyezni benne magunkat az egyik legfontosabb feladata az embernek. 

Nagyon sok félreértés van az introvertáltság körül, talán azért, mert szeretjük leegyszerűsíteni a dolgokat. Szeretjük felcímkézni a másikat, és ez oda vezet, hogy elvesznek azok a finom részletek, amiktől nem vagyunk mind egyformák. Introvertáltnak lenni nem egyenlő azzal képtelen lennél kapcsolatokat kialakítani. Nem egyenlő azzal, hogy szégyenlős vagy. Nem egyenlő azzal, hogy képtelen lennél nyomás alatt dolgozni vagy kiállni magadért.

A témában Susan Cain könyve, a Csend amolyan “alapmű”. Ebben találtam meg a legjobb definíciót az introvertáltságra, szerinte ugyanis, introvertált az, akinek gyakran van arra igénye, hogy egy olyan környezetben legyen, ami nincs túl stimulálva. Ha ebből a megközelítésből nézzük, akkor rájövünk, hogy az introvertáltságnak semmi köze nincs ahhoz, hogy mit érhetsz el az életben, mit csinálhatsz meg. Sokkal inkább arról szól, hogyan töltődsz. Én egyedül szeretek töltődni. Szeretek csendben gondolkozni, olvasni, írni és aztán ezt a feltöltöttséget szeretem kiadni magamból egy jó baráti beszélgetés formájában vagy akár egy videó formájában. Bár szeretek egyedül lenni, sőt igényem van rá, de nem szeretek magányos lenni. Szeretek a barátaimmal lenni. Noha nem nagy társaságban, inkább kettesben, hármasban, de szeretek mások társaságában lenni. 

Igaz az, hogy vannak dolgok, amiket nehezen tudok magamra erőltetni. Ha úgy képzeljük el, hogy a spektrum egyik végén az extroveráltság áll, a másikon az introvertáltság, akkor az emberek többsége a kettő között mozog valahol és senki sem csak ilyen vagy csak olyan. 10-15 évvel ezelőtt még próbáltam magamra erőltetni az extrovertáltságot, mert úgy éreztem, hogy szociálisan úgy szélesebb kör fogad el. Ma már gond nélkül felállok és eljövök egy sajtórendezvényről, ha már soknak érzem az ingert. 

Persze, az introverált ember nem lesz ott mindenhol, minden bulin, minden társaságban, valószínűleg nem ő az, akit mindenki ismer a városban, de mindez nem fekete vagy fehér. Az ember attól olyan csodálatos, hogy nagyon összetett. Egyszerre vagyok nyitott ember és olyan, aki ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. Egyszerre vágyom az újdonságra, szeretem feszegetni a saját határaimat és egyszerre félek kilépni a komfortzónámból. 

Tehát, ha mindezt a környezeti hatások felől nézzük, akkor egyértelmű, hogy a túl sok újdonság, a nagy társaságok lefárasztanak, túlterhelnek. Sőt, ide sorolható a gyereknevelés is, amikor azt szoktam mondani, hogy már nem hallom a saját gondolataimat sem. Olyankor tudom, hogy most el kell vonulnom, egyedül kell lennem és fel kell töltődnöm, mint egy telefon, amit rádugnak a töltőre. Ha túlcsordulok az ingerektől, akkor kétségbeesetten kezdek menekülni az adott szituációból. A céges bulik és csapatépítők épp ezért a rémálmom. Nem azért, mert nem szerettem azokat az embereket, vagy ne szeretnék közéjük tartozni, hanem mert nagyon gyorsan elérem ilyenkor azt a határt, ami után azt kell mondanom, hogy én most kimegyek a mosdóba és soha többé nem jövök vissza, hanem elindulok haza. 

Ilyenben nem igazán van részem, amióta szabadúszó vagyok. A home office nagyon sokat adott nekem abból a szempontból, hogy nem érzem magam folyton fáradtnak úgy, mint régen egy nyitott terű irodában ülve. Azonban hiányzik a társaság, amit úgy tudok megteremteni, hogy tudatosan ütemezem be a napjaimba a találkozókat. Tudom már azt, hogy mennyi a túl sok, amikor szünetet kell tartanom és egyedül kell lennem, és mennyi az, ami még inkább feltölt, mint leszív. A tökéletes egyensúly megtalálása persze nem megy mindig, de az önismeret ebben is sokat segít. Ezek jelentik számomra a sweet spotot, ahogy Susan Cain említi a könyvében, a személyes egyensúly megtalálása. 

Ha ezzel tisztában van az ember, akkor annak két tanulsága van szerintem. 

Az egyik, hogy megtanulsz igent mondani olyan dolgokra, amiktől először talán ódzkodsz, de ha tudod, hogy képes vagy rá, nem vagy alkalmatlan rá, akkor könnyebben vágsz bele új dolgokba. 

A másik pedig a nemet mondás. A small talkok nem nekem valók és ki merem mondani, hogy egy rendezvényen inkább állok egyedül egy sarokban mosolyogva a kis italom felett, mint hogy számomra kellemetlenül ható csacsogásokban fárasszam le magam. 

Azt hiszem, hogy ezen a ponton sokakban felvetődik az, hogy márpedig ez hátrány, hiszen nehezebben épít az ember kapcsolatokat, jut előrébb szakmailag, stb. Nos, a fear of missing out létező dolog, de nem csak nagy társaságban lehet kapcsolatokat építeni. Rengeteg módja van annak, hogy a saját kellemes zónádon belül maradva legyenek új kapcsolataid, sőt mély barátságok. Nem azért nem jutsz előrébb, mert nem vagy elég hangos és nem tudsz könnyedén beszélgetésbe elegyedni ismeretlenekkel, hanem azért nem, mert kellemetlenül érzed magad egy olyan helyzetben, ami valóban nem neked való és ostorozod magad emiatt, ahelyett, hogy megteremtenéd a feltételeket ahhoz, hogy egy másfajta szituációban jól érezd magad. 

Mindebből azt akartam kihozni, hogy ne félj önmagad lenni és ne tekints az introvertáltságodra hátrányként. Szükséged van a csendre, az egyedüllétre, de nincs ezzel semmi baj, mert attól még ugyanúgy alkalmas vagy dolgokra, ugyanúgy elérheted azt, amiről álmodsz.